Kultusz és felejtés – Lévay József irodalmi és társadalmi státusza című kötettel gyarapodott a költő munkásságát feltáró szakirodalom. Szerzője dr. Porkoláb Tibor a Miskolci Egyetem docense, aki több mint két évtizedes, Lévay József, a közösségi emlékezet és kultuszkutatás témakörben született tanulmányait gyűjtötte egybe és dolgozta át. A szövegek újrapozícionálása Lévay irodalmi besorolása és a kortársi megítélés közötti ellentétet hivatott feloldani. A könyv címében Lévay költői teljesítményének recepciója és az őt övező intézményi elismertség közötti kapcsolat fogalmazódik meg, ami aztán a kötet első, Lévay-kultusz címet viselő részében ellentmondásként rajzolódik ki. Ennek érzékeltetéséhez a szerző a Lévay Józsefet övező kultusz legkiemelkedőbb eseményét, az 1911. évi nagyszabású jubileumi ünnepséget és az ünnepeltet egyversű, „a Mikes költőjeként” aposztrofáló kortársi megítélést állítja szembe. Az 1911. november 19-i, a költő Kisfaludy Társaságbeli tagságának 50. évfordulója alkalmából rendezett Lévay-jubileum leírása az egész kötetre jellemző gazdag forrásanyag felhasználásával (korabeli sajtó, visszaemlékezések, naplók, jegyzőkönyvek) készült. A Kisfaludy Társaság „legidősebb tagja és dísze” tiszteletére rendezett jubiláris ünnepélyről szóló sajtóbeszámolókban és visszaemlékezésekben az ünnep „poétikussága”, „fenségessége” tárul elénk. Az ebben megnyilvánuló kultuszképzés, Lévay „élőszoborrá” emelése áll ellentétben azzal, ahogyan a köszöntő beszédek a költőt egyversű lírikusként állítják be. A Lévay személye köré épített kultusz mozgatórugóit tehát nem a költői teljesítmény értékelésében kell keresnünk, hanem a magas életkorából (93 év) következő „nesztor” pozícióban. Lévay a 19. századi klasszikus magyar irodalom és a 20. századi modern költészet közötti kapocs, aki még kezet foghatott Petőfivel, Arany és Tompa barátjaként folyamatosan jelen van az irodalomban és a pályatársak halála után nagy túlélőként „pátriárkai” rangra emelkedett. Ahogyan Porkoláb Tibor is idézi Horváth Barna szavait: Lévay „Petőfitől Adyig virrasztott irodalmunkban”.

A kötet bemutatja, az „Arany-kör”, a „népnemzeti” irányzat utolsó képviselőjének halála utáni, a borsod-miskolci irodalmi és közéletben lezajló kultuszképzést és ennek az 1940-es évektől történő leáldozását.

A kötet Lévay-archeológia című részében Lévay, mint emlékbeszédek, emlékódák szerzője és kiváló szónok kerül bemutatásra, aki ha költőként nem is érhetett fel a Petőfi–Arany–Tompa triászhoz a kommemorációs műfajban maradandót alkotott (hiánypótló tudományos szövegkiadása 2018-ban jelent meg Porkoláb Tibor gondozásában). A kötet utolsó tanulmányfüzérében Lévayról, mint a Budapesti Szemle szorgos, de az anonimitás mögé rejtőző kritikusáról kaphatunk képet.

A kötet érdeme kultusz- és társadalomtörténeti közelítésmódja és a forrásanyag „beszéltetése”, ami túlmutat az életrajzi adatolásnak, a pozitivista irodalomtörténet-írásban megszokott módszerén.